gyetlen szóval lehet jellemezni: gentleman. Soha nincs udvariatlan gesztusa, mindig mindenkivel készséges, főleg, ha az illetővel közös szerelmükről, a futballról beszélgethet. Kora legnagyobb alakjához, Peléhez hasonlóan nagykövetként járja a világot, tekintélyével, népszerűségével igyekszik segíteni a labdarúgás mindennapjait. Az 1992-es Európa-bajnokság előtt az Egyesült Államokban még az Eurocard-Mastercard emberével találkoztunk, 1994-ben az Egyesült Államokban már a 2002-ben világbajnokságot rendezni vágyó japánok kampányát népszerűsítette. Közben nem feledkezett meg az „övéiről” sem: reprezentált az 1996-os Európa-bajnokságon, illetve korteskedett a 2006-os Angol pályázat miatt is. Örökös tagja a Manchester United elnökségének, sőt Sir Matt Busby halála óta a direktórium feje. Természetesen ott volt a barcelonai döntőben is, cseppnyi irigység nélkül, nagy büszkeséggel konstatálta, immár akad rajta kívül még egy United játékos, aki átvehette a BEK serleget. Bobby Charlton azon kevesek egyike, aki hazájában is „próféta”. A királynő lovaggá ütötte, immár a „sir”-ök között ékesedik a neve. Bobby Charltonból Sir Robert lett, bár a futballrajongók számára vélhetően örökké Bobby marad. A búcsújakor megjelent egy karikatúra a Daily Expressben. Ezen egy újszülött fölé hajolva mondja az ifjú apa a feleségének: „Micsoda pech, ez a szegény gyerek semmit sem fog tudni a világról. Hiszen nem láthatja Bobby Charltont futballozni!…” 1953-ban még aligha gondolhatta, hogy két évtizeddel később ilyen tisztség éri. Pedig akkor, tizenöt évesen, az első találkozáskor azt mondta a United menedzserének: „Mister Busby, én mindig a Manchester Unitedben akartam játszani!+ Akkor kezdődött manchesteri karrierje. Februárban East Northumberland iskolaválogatottjában szerepelt, az egyik mérkőzés után odajött hozzá Joe Armstrong a Man United megfigyelője. Kifejezetten Bobbyt jött nézni, mivel egyik tanára – maga is amatőr futballista – korábban írt egy levelet Matt Busbynak, felhívva rá a figyelmet. Armstrong azt mondta a mérkőzés után a Charlton fiúk anyjának, aki a pletykák szerint a kalapot viselte a családban: „Asszonyom, a fia még nem lesz nagykorú, mikor már Anglia válogatottjában fog játszani.” Bobbynak akkoriban több klubtól volt ajánlata, de a nagybátyjai hatására anyjával sokáig vacillált, melyiket válassza. Mindig a fülükben volt a rokonok intelme: „Ne ájulj el az első ajánlattól, nem biztos, hogy az a legjobb.” A család szerepe fontos volt a Charlton fiúk, Bobby és az 1966-ban ugyancsak vb aranyat nyert báty, Jack életében, s az azzal szinte szinonim futballkarrierjében. Anyjuk, bizonyos Elizabeth Milburn állítólag gyerekkorában még a fiúkat is kicselezte a futballpályán. Nem csoda, futballistacsaládban nőtt fel… Hozzáment egy bányászhoz, de a bánya soha nem érdekelte. Csak a foci! Az apja – Bobbyék nagyapja -, akit Tannernek becéztek, kapus volt, testvérei meg szélsőhátvédek. Mind a négy, Jack, George, Jimmy és Stan ligaklubokban szerepelt. A leghíresebb Milburn, Jackie, aki a mai napig a Newcastle történetének legeredményesebb csatára, az angol válogatottban is játszott, ugyancsak rokon. Elizabeth Milburn unokatestvére volt. A Charlton fiúk Ashingtonban nőttek fel, a mama már egészen kis korukban meccsekre vitte őket. Mesélték, hogy még a Bobbynál idősebb Jackie is üldögélt a kocsiban, amikor anyja az öltözőépület mögött hagyta őket, mert ment meccsre. S amikor a publikum ordított, a fiúk is elkezdtek ugrálni a kocsiban. Betsy Milburn egyszerűen imádta a futballt, minden gondolata körülötte forgott. Amikor Jack első gyermeke megszületett, kérdezték, hogy milyen az unokája: „Eeeh, nagyon aranyos a pofikája… S micsoda remek lábai vannak!” Elképzelhető, hogy milyen boldog volt, amikor Jacket a Leeds United, majd Bobbyt – egy évvel később 1953-ban – a Manchester United szerződtette. A klub évkönyvei pontosan rögzíti: Bobby Charlton 1956. október 6-án, a Charlton Athletic ellen debütált a ligában. Sztorinak is jó: Charlton a Charlton ellen. Tommy Taylor helyére került be a csapatba, első szezonjában hol őt, hol Denis Violletet helyettesítette. Egyébként bemutatkozásként két gólt is szerzett. Eső szezonjában 14 alkalommal lépett pályára és szerzett tíz gólt. Kezdetnek aligha rossz… Ugyanezen évkönyvek szerint 1957-58 telén, decemberben és januárban, hetekkel a müncheni katasztrófa előtt szilárdította meg a helyét szegény Billy Whelan helyén. Charlton maga is részt vett a drámába torkollt belgrádi túrán, egyike a müncheni katasztrófa túlélőinek. Évekkel később így emlékezett a szörnyűségekre: „Soha nem múló fájdalom, soha nem feledhető tragédia. Február ötödikén a belgrádi Crvena Zvezda ellen játszottunk idegenben BEK-negyeddöntőt. Az otthoni 2-1 után verejtékes küzdelemben kiharcolt 3- 3 a mi továbbjutásunkat jelentette. Másnap, hazafelé repülve, München fölött tragédia történt. Repülőgépünk lezuhant, a játékosok közül Roger Byrne, Geoff Bent, Eddie Colman, Mark Jones, David Pegg, Billy Whelan, Tommy Taylor, majd néhány nappal később a kórházban Duncan Edwards életét vesztette. Meghalt Walter Vrickmer, a klub titkára, valamint az edzők közül Tom Curry, és Matt Whalley is. Elhunyt nyolc, a csapatot kísérő újságíró és további négy stemély. Csapattársaim közül többen életre szóló, maradandó sérüléseket szenvedte. John Berry és Jackie Blanchflower – a nagy Danny testvére – soha nem futballozhatott többé. Bent Scanlon, Ray Wood, Dennis Viollet gyakorlatilag az egész szezonban nem lépett pályára.” Bobby, legalábbis fizikai értelemben – viszonylag -, könnyebb sérüléseket szenvedett. Pontosan egy hónappal a belgrádi mérkőzés után már pályára is lépett a West Brom elleni FA-kupa mérkőzésen. 1958 tavaszán bemutatkozott Walter Winterbotton válogatottjában. Kerettag volt, nem játszott a svédországi világbajnokságon. Bár – a csodával határos módon – 1958-ban is kupadöntős lett a MU, de a következő öt esztendő az építkezése volt. Lassan középcsapattá csúszott vissza a United. Nehezen tudta kiheverni a veszteségeket. Aztán 1963 tavasza már szépre sikeredett. A vörös ördögök sokat erősödtek az Olaszországból visszatért Denis Law-val, s megnyerték az FA-kupát. Egy évvel később már a második helyen végzett a bajnokságban. „Nehéz tulajdonképpen erről beszélni, de az emberek valamiféle isteni igazságszolgáltatásnak tekintették, hogy ilyen jó a csapat, fél évtizeddel a katasztrófa után – emlékezett Bobby Charlton -, 1965-ben és 1967-ben két bajnoki címet is nyertünk, pedig a konkurencia sem vol akármilyen. Gondoljunk csak Jackie csapatára a Leedsre, vagy a világbajnokokkal felálló a KEK-ben diadalmaskodó West Hamre, netán az idő tájt szupercsapattá váló Liverpoolra. Az 1964-65-ös idényben egyébként különösen jó évünk volt, csak a megismételt elődöntőben veszítettünk a Leeds United ellen az FA-kupában, s gondolom a magyaroknak különösen nem kell mondani, hogy a Ferencváros ellen sem volt szerencsénk, a harmadik mérkőzésen kiestünk a VVK elődöntőjében.” Tulajdonképpen az 1964-65-ös VVK-sorozattal indult a Manchester United nagy nemzetközi karrierje. Az azt követő szezonban – már a bajnokcsapatok mezőnyében – még a Benficát is kiverték Carltonék, de aztán az elődöntőben a Partizan Beograd megállította őket. 1966-67-ben nem indultak egyik kupában sem, majd következett a BEK-győzelem éve. Azóta is, bármiféle visszapillantást olvas az ember, a szerző sietve kiemeli, Bobby Charlton és Matt Busby, a klub két legendája, szimbóluma számára ez a sorozat jelentette az örömök örömét, a beteljesülést. ’A Főnökkel sokat beszélgettünk erről – utólag. Azt hiszem, a müncheni tragédia, az tény, hogy egy BEK-mérkőzésről hazafelé jövet történt a baleset, valamint az, hogy a végzet törte össze akkor reményeinket, hogy a Manchester United Európa legjobb futballcsapata legyen, valamiféle furcsa misztikumot kölcsönzött számunkra a Bajnokcsapatok Európa-kupájának. Nagyon jól emlékszem arra, hogy a főnök szinte egyetlen más trófeát sem akart annyira elnyerni, mint éppen ezt. A csapatból tulajdonképpen hárman maradtunk túlélők közül: ő, a jobbhátvéd Billy Foulkes, és én” – szolgáltatott magyarázatot arra Charlton, hogy amíg más angol csapatok számára a hazai porond volt az elsődleges, a MU Európa meghódítására tört. „Gyakorlatilag hazai közönség előtt játszottunk, a Wembley százezer nézőjének többsége Manchesterből utazott le a döntőre – elevenítette fel Bobby Charlton. – Az első félidőben csak tusakodott egymással, aztán a második félidő elején egy gólt. Ezt azonban Graca kiegyenlítette, sőt a rendes játékidő végén kétszer is a kapusunk, Stepney mentette meg a csapatot a vereségtől. A hosszabbításban aztán valóban eljött a mi időnk: hét perc alatt három gólt szereztünk.. Előbb George Best, aztán Brian Kidd, majd újra én következtem, végül 4-1-re nyertük a döntőt. Gondolom, tudják, a miénk lett az első angol csapat, amelyik elnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. S az öröm pillanataiban mindhármunknak, a Főnöknek, Billy Foulkesnak és nekem is a müncheni tragédia járt az eszében. Aligha kell szégyellni: sírtunk.” A United történetét idézve mindig előkerül a három legendás név: Charlton, Best, Law. Mindhármukat Európa legjobb játékosai között emlegették, sőt… A France Football kétévente egy-egy manchesterit választott Európa első számú futballistájának. 1964-ben Law-t, 1966-ban Charltont, 1968-ban Bestet. „ A legjobbnak lenni valamiben, ez nyilvánvalóan a legegyszerűbb dolgokban is boldogságot jelent. Hát még ha valakit Európa legprímább futballistájának választanak. Hány játékos pályafutásának a csúcsa az, ha az országa legjobbjaként tündököl. S jogosan nagyon boldog. Akkor képzelheti, mit jelent egy egész földrész legjobbjának lenni” – beszélt egyszer Sir Bobby Charlton arról, mit jelentett neki az aranylabda. Charlton, az élő legenda többször játszott a magyarok ellen is. Számos emléket őriz ezekről a mérkőzésekről: „A magyarok mindig neme ellenfelek voltak, s remek labdarúgók. Kár, hogy jelenük most meglehetősen sivár. Emlékszem 1962-ben, a chilei világbajnokságon, Rancaguában találkoztunk. Albert és társai remekül fociztak, megvertek minket 2-1-re. Bár szerencsére ettől még továbbjutottunk a csoportból. Albertet nagyon tisztelem, sőt talán a barátomnak is mondhatom. Hasonló poszton játszottunk, hasonló volt a stílusunk. Nagy csata volt a Ferencváros elleni VVK-meccs is, amelyben három mérkőzést is játszottunk, sajnos a magyarok sikerével.” Bobby Charlton neve összeforrt a Manchester Uniteddel, de azért vitathatatlan, hogy pályafutása legnagyobb sikereit a válogatottban érte el. Sir Alf Ramsey háromoroszlános legénysége 1966-ban hazai pályán világbajnokságot nyert. Charlton emlékei szerint talán az argentinok elleni fellépés volt a legnehezebb. De az uruguayiak elleni nyitómérkőzés sem volt kellemes. A legjobban viszont a – titkos favorit, a Benficára épített – portugálok ellen futballozott a döntőig vezető úton. Visszatérve az argentinok elleni találkozóra, sokan nem értették, hogy a német Kreitlein miért állította ki az argentin csapatkapitányt, Rattint. Születtek mindenféle homályos magyarázatok, hogy a kistermetű bíró pikkelt az argentin daliára… „…pedig a helyzet ennél lényegesen egyszerűbb volt. Rattin nem tudta elfogadni a játékvezető döntéseit, végig ordítozott Kreitleinnel. Egyszer az megunta, és kiállította. Abszolút jogos döntés volt.” – idézte fel Sir Bobby, jelezve, a futballban a sorsfordító pillanatoknak néha a lehető legegyszerűbb okai vannak. Bobby Charltont a sportszerűségéért tisztelte és tiszteli mindenki. Rá jellemző, milyen magyarázattal szolgál a futballtörténelem legvitatottabb jelenetéről: „A pályán közülünk szerintem senki sem tudta volna eldönteni ezerszázalékosan, hogy a labda a gólvonal mögött volt-e Geoff Hurst emlékezetes lövése után a németek elleni hosszabbításban. A szívünk persze bent látta a labdát a gólvonal mögött. Utána rengetegszer megnéztük a felvételt, s ez alapján azt kell mondjam, gól volt. Bár lehet, hogy tévedek… De nem is ez a gól a lényeg. A döntőben végig jobbak voltunk, Franz Beckenbauer is elismerte, hogy jogosan nyertünk.” Akadt még egy pillanata a finálénak, amely különösen érdekelt bennünket. A videókon jól látszik Bobby Charlton döbbent arca a 90. percben, amikor a németek egyenlítettek Wolfgang Weber révén. „Az még csak hagyján, hogy meg voltam döbbenve! De ráadásul valahogy elvesztettem az időérzékemet, és azt hittem, még hátravan tíz, de legalább öt perc. Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor Dienst másodperceken belül lefújta a rendes játékidőt.” Bobby Charlton négy évvel később, Mexikóban is részt vett a világbajnokságon. Az angol gárda is nagyon erős volt, de nem volt szerencséje. Mind a brazilok, mind a németek ellen nagy balszerencsével veszítettek. Az 1970-es vb-n lezárult a válogatottbeli karrierje, de Manchesterben még három évet lehúzott, majd Prestonba igazolt – igaz, akkor már mesze nem volt a régi a United. „A nagyobb baj az volt – emlékezett -, hogy nem éreztem magamban elég erőt harminchat évesen, hogy a régi időkhöz méltóan segítsek a csapaton. A Prestonba játékos-menedzserként szerződtem. Két évet töltöttem ott, nem igazán nagy sikerrel. Egyébként Alan Ball édesapjától vettem át a csapatot. Az 1975-76-os idényben még fociztam egy kicsit az ír Waterford színeiben, aztán végleg abbahagytam a játékot meg az edzősködést is, bár bő tíz évvel ezelőtt nagyon rövid ideig segítettem a Wigan Athletic csapatának.” Azóta? „Azóta folyamatosan tagja vagyok a Manchester United igazgatótanácsának, Sir Matt Busby halála óta én vagyok a testület elnöke. Egy ideig futballiskolát vezettem – ott tűnt fel David Beckham -, de feladtam. Amolyan utazó nagykövet lettem, aki propagálja a világ legszebb játékát, kampányokban veszek részt, szakvéleményeket adok. S nem győzök elég hálás lenni a sorsnak és a labdarúgásnak, hogy ezt az életet adták nekem.”