Michel Platini nehezen palástolta meglepetését. Szinte napra tíz esztendővel azután, hogy befejezte pályafutását, az utána következő korszak legfényesebb egyénisége követte. Platini 32 éves korában lépett le a calcio színpadáról – Eric Cantona, a hozzá hasonló kaliberű fenomén eggyel fiatalabban. Még nem volt 31 éves sem. Az Old Trafford a lábainál hevert. A játékostársai rajongták, a menedzser fiaként szerette, a szurkolók meg egyenesen megőrültek érte, a klub vagyonokat keresett az eladott hetes szánú mezekből. „It is a sad day” (Ez egy szomorú nap) kezdte Cantona mondani a népes hallgatóságnak, amit már mindenki tudott. „Tizenhárom éve vagyok profig futballista, s ez nagyon hosszú idő. Most már valami mást szeretnék csinálni. Mindig a csúcson szerettem volna visszavonulni. Az elmúlt négy évben nagyon jól éreztem magam Manchesterben, pályafutásom legszebb éveit tölthettem itt. Talán egyetértenek velem, itt játszottam a legjobban. Nagyszerű volt a kapcsolatom a menedzserrel, az edzői stábbal és a játékostársakkal, nem is beszélve a szurkolókról. Most azonban lezárult egy korszak. Soha többé nem akarok versenyszerűen futballozni. Búcsúzom, bejelentem a visszavonulásom. Engedjék meg, hogy sok sikert kívánjak a Manchester Unitednek a jövőre is.” S tényleg lezárta futballista karrierjét. A csúcson, a sikerek kellős közepén. Platini a „létező legnagyobb bátorságnak” nevezte Canto döntését. Valóban a csúcson elköszönni – ehhez keveseknek van lelkierejük. Ugyanakkor a búcsúbeszéd Cantonája már nem a régi volt. A világos, lényegre törő, egyszerű mondatokat eleddig szimplának tartotta. Mindig igyekezett meghökkenteni a hallgatóit. Amikor 1995 februárjában a bírósági tárgyalás végén kijött a tárgyalóteremből, szinte összepréselték a rá váró újságírók. Canto készülhetett, mert obligát „Milyen volt” kérdésre így válaszolt: „Mint amikor a sirályok követik a halászhajót, azt gondolva, szardíniákat fognak dobálni a tengerbe…” Aztán bólintott és otthagyta őket. Szegények meg talán még mindig gondolkodnak, mit is mondhatott. Talán semmit, csak meg akarta hökkenteni a hallgatóit. De az is lehet, valamilyen merész oldalvágással egyik kedvence, a szimbolista költőzseni, Arthur Rimbaud világába akarta a rá kíváncsiakat visszakalauzolni. Cantonál soha nem lehetett tudni, mi jár a fejében. George Best távozása óta senkit sem istenítettek úgy az Old Traffordon, mint őt. George Best óta senki nem futballozott úgy az Unitedben, mint ő. George Best óta senki sem kavart annyi botrányt, mint ő.Igaz, a Manchester United ebben a tekintetben sem vett 1992 novemberében zsákbamacskát. Canto múltja mindenki előtt ismert volt. Eric Daniel Pierre Cantona 1966. május 24-én született Marseille-ben, francia családban. Ugyanakkor az apai nagyapja Olaszországból, Szardínia szigetéről vándorolt be 1955-ben Franciaországba. A másik ág spanyol volt: anyai nagyapja a harmincas évek végén Franco ellen harcolva a köztársasági erők tisztje volt a spanyol polgárháborúban. Annak vérbe fojtása után menekülnie kellett, Dél-Franciaországban talált új hazára. Albert Cantonának és Leonor Raurichnak Eric a második fia volt, a három évvel korábban világra jött Jean-Marie után. Másfél évvel később még egy legény született, a kilencvenes években Újpesten futballozó Joel. Eric – ahogy a legtöbb gyerek a szülővárosában – szinte egész nap focizott. Ha meg eljött a hétvége, a papájával felült a Stade Vélodrome nézőterére, s figyelte Skoblart, Magnussont, Trésort, Bosquiert, s az OM többi sztárját. A város egyik negyedében, Caillols-ban járt általános iskolába, s az ottani kölyökcsapatban kezdett futballozni. Kapusként! Merthogy az apja is az volt a hobbimeccseken. Hamar rájött azonban a góllövés ízére, s kiment a mezőnybe. Később beiratkozott a Mazargues-ben lévő Grande-Bastide középiskolába, ahol szerencséjére kitűnő tornatanára volt. Nem csoda, hogy Célestin Oliver értett a futballhoz, az ötvenes években a Sedan játékosaként öt mérkőzésen három gólt rúgott a válogatottban. Hamar felfedezte, hogy gyöngyszem akadt a kezébe, s Cantonát beprotestálta az OGC Nice csapatához. Eric ugyan elment Nizzába, de nagyon hamar visszatért, esze ágában sem volt piros-feketébe öltözni. Néhány hónappal később azonban elment Auxerre-be. Alig 16 évesen közel ezer kilométernyire került a családjától. De sohasem érezte magányosnak magát. Guy Roux atyáskodása alatt kifejezetten familiáris volt a hangulat a burgundi klubban. Eric gyorsan lépkedett a ranglétrán, 1983 novemberére eljutott az első csapat kapujába. A hónap ötödik napján aztán Guy Roux a világhírű lengyel csatár, Andrzej Szarmach oldalán mély vízbe dobta a Nancy ellen. Canto nem égett meg, de erősen erős volt neki az élvonal. Az elkövetkező két évben csak további tizenegy mérkőzésen játszott. 1985 szeptemberében influenzás lett, s ezért lemondta a Nice elleni meccsét. Roger Boli, a majdan a BEK-döntőt eldöntő Basile bátyja olyan jól játszott a helyén, hogy Canto megint visszakerült a cserepadra. Már akkor is lobbanékony volt, heves, türelmetlen természetű, nehezen viselte a mellőzést. Ráadásul a szíve is fájt, mert beleszeretett Ferrer néhány hétig Auxerre-ben vizitáló húgába, Isabelle-be, a lány pedig visszament Aix-en-Provence-ba. Nem tehetett mást, kezdődött neki az újabb iskolaév. Canto megoldáson törte a fejét. Maga az élet hozta meg azt azonban. A második liga utolsó helyén álló Martigues ugyanis szerette volna kölcsönvenni. Tökéletes ajánlatnak tűnt. A város harminc kilométerre volt Marseille-től, csak ötvenre Aix-tól s legfeljebb százra Orange-tól, a Ferrer família lakhelyétől. Eric tulajdonképpen Aix-ban lakott, csak futballozni járt Martigues-ba. Érzelmi életének rendbetétele valósággal megsokszorozta az energiáját. Tizenöt meccsen négy gólt és legalább háromszor annyi gólpasszt adott, vezérletével a csapat felmasírozott a 11. helyre, s messzire került a kieséstől. Eric „túl jól” játszott – az Auxerre visszarendelte őt. Lakást bérelt neki Polly-sur-Tholonban, húsz kilométernyire a várostól, s megkötötte vele élete első profi szerződését. Guy Roux már nem tudta elképzelni nélküle a csapatát. Pedig egyáltalán nem volt zsenge a játékos keret. A légiósokon, Burcsa Győzőn és a lengyel Andrzej Zgutczynskin kívül hat későbbi válogatott játékos várt Cantonára. Ők is hamar rájöttek, a zseniális tehetségű csatár remek futballista, de egy kicsit különös szerzet. Szabadidejében a keleti tudományokkal, a jógával, valamint a szimbolizmussal és Arthur Rimbaud verseivel foglalkozott. Imádott festeni, s ha tehette, szobrászkodott is egy kicsit. S minden előbbinél jobban futballozott… Vezérletével az 1987 tavaszán a negyedik helyen záró Auxerre betört a liga legjobb csapatai közé. Hamarosan bekerült a francia válogatottba is, s természetesen az utánpótlás válogatott alapembere lett. 1988 őszén megszerezte élete egyetlen érmét a válogatottal: a görögök ellen megnyerte az utánpótlás Európa-bajnokságot. Addigra viszont már az OM játékosa lett, ugyanis nyáron Bernard Tapie francia csúcsot jelentő két millió frankért visszavitte a szülővárosába. Havi négyszázezer frankos fizetést garantált neki. Több mint tízmillió forint… Pedig Eric nem volt problémamentes, addigra túl volt két nagy balhén is. Összekülönbözött saját kapusával, Bruno Martinivel, s brutálisan felrúgta a Nantes-ban Michel Der Zakarinit, a hazaiak középhátvédjét. Utóbbiért három hónapra eltiltották. Még szinte alig mondhatta magát a Marseille futballistájának, amikor meghallva, hogy Henri Michel szövetségi kapitány kihagyta őt a csehszlovákok ellen készülő keretből, szinte csak percekkel az után, hogy a Strasbourg-ban s soros bajnokin belőtte az OM győztes gólját, így kommentálta: „Michel egy rakás szar…” A szövetség azonnal eltiltotta a válogatottságtól, aztán amikor Platini vette át a csapatot, Canto amnesztiát kapott. Marseille-be szerződésétől, azaz 1988 nyarától három és fél éven át futballozott még a hazájában. Ezalatt négyszer váltott klubbot, s legalább annyi hangos botránya volt, tekintve, valamennyi állomáshelyéről a balhéi miatt küldték el. Az OM-ben alig több mint fél évet tartott az első periódusa. 1989 januárjában Sedanban játszott a csapat edzőmeccset a moszkvai torpedóval. Alig 27 perc edzője – játékvezetői „javaslatra” – lehívta őt a pályáról, mire Eric a közönség közé bikázta a labdát és mezét a bíróhoz vágta. Az Ok néhány nappal később kölcsönadta a Bordeaux-nak. A gironde-iak örültek neki, mert jól játszott, 11 bajnokiján hat gólt szerzett. De nem tudták pórázon tartani. Canto, ha nem volt éppen kedve, nem ment edzésre. A következő nyáron a Montpellier vállalkozott a lehetetlenre: Nicollin elnök elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megregulázza a lázadót. Nagyon olcsón, alig több mint hárommillió frankért jutott hozzá. Összességében jó vételt csinált, hiszen Canto vezérletével a csapat – története legnagyobb sikerét elérve – megnyerte a Francia Kupát. Ám ott sem bírta fegyelmezni magát. Egy szerinte „idióta” vereség után az öltözőben rátámadt Philippe Mahut-re, a csapat veterán, korábbi válogatott védőjére. Szó szót követett, mire a veszekedés lezárásaként Cantona Mahut fejéhez vágta a cipőjét. Olcsón megúszta, Nicollin mindössze tíz napra tiltotta el. Lehetett bármilyen rossz is a híre, Tapie visszavitte Marseille-be. Az ambiciózus klubelnök Európa legjobb klubját akarta magának, s ebben szerepet szánt Európa egyik legtehetségesebb csatárának. Canto szívesen ment, ráadásul tetszett neki, hogy Franz Beckenbauer hívta. Pazarul kezdte az 1990/91-es idényt, 12 meccsen hét gólt vágott a másik ász, Jean-Pierre Papin oldalán- Ám megsérült, három hónapot kénytelen volt kihagyni. Mikor felépült, már alig tudott visszakerülni a csapatba, nem találta meg a közös hangot a Császár helyére lépő Raymond Goethalsszal, a belga edzővel. A Marseille nagy terveket szőtt – e szezonban például a BEK döntőjét csak tizenegyesekkel veszítette el a Crvena Zvezda ellen -, de Eric nem akart epizódszereplő lenni. Elfogadta a Nimes Olympique ajánlatát, s megint klubot váltott, Franciaországban utoljára. Pedig itt is csak fél évet maradt, noha a Nimes vezetői nagyon számítottak rá. Tízmillió frankot adtak érte. Jól is indult a történet,az újonc ősszel hét meccsen át veretlen maradt. Ám aztán Blouet bíró a St. Étienne ellen kiállította Cantonát, aki, igazságtalannak tartva a döntést, a játékvezető fejéhez vágta a labdát. Néhány nappal később a fegyelmi bizottság egy hónapra eltiltotta a renitenskedőt. Canto méltánytalannak érezte az újabb szilenciumot, s nyilvánosan hülyének nevezte a liga eljáró testületét. Cantona megsértődött és közölte, hogy ha nincs rá szüksége a francia futballnak, neki sincs szüksége a francia futballra. Nem egészen 26 évesen, 182 élvonalbeli mérkőzéssel, 54 óllal a háta mögött bejelentette a visszavonulását. Két hónappal később meggondolta magát, igaz csak külföldre volt hajlandó igazolni. Anglia felé kacsintgatott, először Trevor Francis Sheffield Wednesdayével tárgyalt. Az üzlet csak annyin bukott meg, hogy a hajdani klasszis csatárból lett menedzser először próbajátékra hívta őt az azonnali leigazolás helyett… Howard Wilkinson viszont „látatlanban” elvitte őt a Leeds Unitedhez, mégpedig 900.000 fontért. Cantona hamar sztár lett, tökéletesen beilleszkedett Lee Chapman mellé, illetve McAllister és Strachan dirigálta középpályás sor elé. Érkezte meghozta a szerencsét. Az Elland Road népe 1974 óta először ünnepelhetett angol bajnoki címet. Az áprilisi címnyerés után a Leeds augusztusban elhódította a tulajdonképpeni szuperkupának számító Charity Shiedet. A Leeds 4-3-ra verte a Liverpoolt Cantona varázslatos mesterhármasával. A helyzet egyre furcsábbá vált: a publikum imádta, „Ooh, Aah, Cantona!” ordította elragadottan a francia minden labdaérintésekor. A menedzser Howard Wilkins azonban egyre kevésbé tudta fékezni a pályán az indulatos csillagot. A bajnokcsapat mestere nem nagyon bánta hogy Alex Ferguson le akarta igazolni. Hamarosan megállapodtak, Cantona 1993 novemberében a Manchester United labdarúgója lett. Az Old Traffordon akkor még senki sem sejtette, hogy Canto hozza meg a klub szerencséjét, az ő játéka töri meg a klub negyedszázados átkát. S alighanem Eric sem konyította, hogy Király lesz belőle, s olyan népszerűséget ér el, amelyhez foghatót ezen a pályán csak George Best mondhatott magáénak! Pedig Angliában sem volt éppen angyal. Még a leedsi korszakban az FA 1000 fontra büntette – más kérdés, hogy több mint három és fél százezer forintnak megfelelő összeg még egynapi fizetését sem érte el – mert leköpött az Elland Roadon egy hazai szurkolót. Már a Manchester United tagjaként kiállították Törökországban – finoman szólva is összezördült a bíróval, aztán dulakodott a rendőrökkel. Az UEFA terápiaként négy mérkőzésre eltiltotta. 1994-ben majdnem ráment a United bajnoki menetelése, miután négy napon belül kétszer is kiállították bajnoki mérkőzésen. De aztán a hajrára visszatért, s káprázatosan futballozott, mert ez is ő! A PFA, azaz a hivatásos játékosok szövetsége – korábban sohasem juttatott még ekkora kitüntetést a kontinensről érkezett játékosnak – őt jelölte az év játékosának. Mindezen csínytevésekhez képest apróságnak számított, hogy az 1994-es amerikai világbajnokságon megbilincselték és letartóztatták a biztonsági emberek, miután - tévés szakkommentátorként akkreditálva – összetűzésbe keveredett a szervezőbizottság egyik tagjával. Cantonát – képességei, népszerűsége és balhéi miatt egyaránt – egyre gyakrabban hasonlítgatták George Besthez. Nem volt telitalálat. Mert a felületes hasonlóságok ellenére nem vitatható, hogy Cantona máshogy volt a botrányok főszereplője. Szinte kivétel nélkül valamilyen meccsszituációhoz vagy ahhoz kapcsolódó nyilatkozata miatt került bajba. Sohasem volt gond az életvitelével, nem ivott. Egyetlen rövid, bordeaux-i kilengéstől eltekintve eminense volt a tréningeknek, sőt… Alex Ferguson egyenesen példaképnek nevezte Cantot fiatal, feltörekvő sztárjai számára: „Cantonától mindegyikünk tanult. Különösen Beckham, aki szinte istenítette Ericet. Mondhatom, ő a legjobb játékos, aki valaha is a kezem alatt dolgozott. Elsőnek érkezett az edzésekre, és utolsónak ment a végén öltözni. Mozdulataival szinte tanította a többieket, akik csodálták. Nincs rá jobb szavam, fenomenális volt. S ez még nem minden! Ő volt az első, aki megállt, ha a gyerekek aláírást kértek, s akkor sem tudta őt senki megelőzni, ha a klub játékosai iskolákat vagy kórházakat, hátrányos helyzetű vagy beteg gyerekeket látogattak meg.” A kilencvenes évek közepén azt írta róla egy angol lap, hogy két én lakozik benne. Az angyal és az ördög is belebújt. Lehet, hogy tényleg így van? Mással nehéz lenne magyarázni például az elhíresült kungfu-rúgást. 1995. január 25-én, a Selhurst Parkban a Crystal Palace középhátvédje, Richard Shaw elleni belépője nyomán kiállította a játékvezető. Ebben nála még nincs semmi extra. De a pályáról lefelé menet – miután „beszólt” neki egy Matthew Simmonson nevű szurkoló – a karatéban is díjazandó mozdulattal küzdötte le lelke bántalmazóját. Az incidens óriási felháborodást keltett Angliában. Cantot először eltiltotta a Manchester United a szezon végéig, s mellékbüntetésként 20.000 fontra is megbírságolta. Majd a szilenciumot az FA megtoldotta Szeptember végéig, s az összeghez hozzácsapott még 10.000 fontot. Ezzel párhuzamosan a croydoni magisztrátus 1995 márciusában kéthetes fogházbüntetésre ítélte, ám ezt később átváltoztatta 120 órányi közmunkára. Innentől kezdve mulatságos lett a büntetési tétel: Canto gyerekeket tanított focizni egy állami iskolában. Azt csinálta, amit talán a legjobban szeretett… Büntetésből. A több mint fél éves pihenő – bár utált róla beszélni, hamar kiderült – megviselte. A büntetés elérte igazi célját: a fékezhetetlennek hitt sztárt megfékezte. Canto már csak a játékkal törődött. Aztán 1997 májusában pontosan egy héttel az utolsó bajnoki játéknap után bejelentette visszavonulását. Varázslatos egyéniség mondott végső búcsút az Old Traffordnak. Akiket hajdanán eszményített a közönség, mind a gyepen töltötték életük legszebb, legeredményesebb korszakukat. Canto vette a sapkáját, s elment, hogy 31 évesen új értelmet keressen az életének. A tehetséges festő, az amatőr szobrász, a színház felé fordult. Joellel az öccsével, meg igazi sztárokkal is szerepelt már mozifilmben. Az 1999 nyarán elkészült Elizabeth című Oscar-díjas filmben is feltűnik Canto. Hogy fér össze a futball meg a mozi? Eric számára egyszerű a magyarázat: „A művész, szerintem az, aki világosságot tud vinni egy sötét szobába. Nem találok semmi különbséget ilyen tekintetben Pelé Carlos Alertónak adott 198ű70-es világbajnoki döntőben adott gólpassza, s mondjuk a fiatal Rimbaud költészete között. Mind a kettő emberi teljesítmény, ami megérint bennünket, hatással van ránk, a az örökérvényűség érzését kelti bennünk.” A fenti gondolatsora önmagának adhatná a legtökéletesebb végszót az előtte való tisztelgéshez. De mi szívesen idézzük még George Bestet, az Old Trafford hajdani bálványát is Canto-ügyben. Besty nem a felesleges pénzköltés embere. Nem származása, csak természete szerint skót. Ezért is jelent mindennél többet a „Vörös Ericről”, a „Lázadóról”, a „Királyról” – ki-ki válogasson a futballsztár becenevei között – formált véleménye: „Még fizetnék is azért, hogy láthassam Cantonát játszani!”