Brian Robson
2006.05.27. 00:03
Brian Robson
Bryan Robsonról mesélnek egy történetet a - hogy is mondjuk csak – vele nem igazán rokonszenvezők. Körülbelül úgy szól, hogy fejébe vette, megtöri az átkot, s nem köszön el addig a Manchester Unitedtől, ameddig nem nyer bajnoki címet.
Ám a vörös ördögök csak nem tudtak az élen végezni. Volt, hogy több mint tíz pontos előnyt adtak le, volt, hogy már szinte minden bukméker biztosra vette a befutásukat – mégis elbuktak. Robbót ez nagyon idegesítette. Már elmúlt 36 éves, s még mindig semmi. Holott már jóval túl volt a tizedik idényén az Old Traffordon. Aztán egyszer csak jött Cantona, s vele 1993 tavaszán mégiscsak bajnok lett a csapat. A kapitány – mármint Robson – átvette a serleget, aztán azt mondta: „Mi vagyunk Anglia legjobbjai. Mit tagadjam, csodálatos érzés! De milyen lehet duplázni?”
Mire a következő szezonban a fiúk megnyerték a kupát és a bajnokságot is, nehogy szegény Robbónak nyugdíjas koráig kelljen szaladgálnia a pályán…
A történet jó, de azért van két apró probléma. Az egyik, hogy az örök rivális Liverpool városának rádióállomásán hangzott el, a másik pedig a dátum: április 1…A bolondok napján Angliában is gyakoriak a tréfák. Alex Ferguson 1998 tavaszán egy rádióinterjúban bejelentette, hogy már aznap nagy munkálatok kezdődnek az Old Traffordon. Az addigi pázsitot kicserélik, s azután szőnyegen futballoznak majd. Egy elmés hallgató még rá is kérdezett: „Milyen színű lesz a szőnyeg?” Fergie szemrebbenés nélkül válaszolt: „Vörös!” Sokaknak csak sokkal később esett le a tantusz: a naptárak április elsejét mutattak…
Persze mint minden élcelődést, azért ennek is volt apró igazságtartalma. Ha más nem, hát annyi: Robson pályafutása vége felé tényleg csalódott volt, hogy nem sikerült megnyerniük a Manchester Uniteddel a bajnoki címet. Átkozta is a balszerencséjét, amire – valljuk be, ha egész pályafutását végigtekintjük – jó oka volt.
Tizenöt éves és hatvan kilós volt akkor, amikor Északkelet-Angliát elhagyva leköltözött Birminghambe. Nagyon fájt neki, hogy nem fért be a durhami iskolaválogatottba. A West Bromwich Albion együttese viszont inas szerződést ajánlott neki, miután már kiskamaszként pazarul bánt a labdával. A tizenhetedik születésnapján, 1975 áprilisában az akkor még második vonalban szereplő gárda első csapatában is bemutatkozott a York City ellen. Jó kezekben volt a WBA-nál. Don Howe – a klub és az Arsenal hajdani válogatottja, a nemzeti tizenegy egykori pályaedzője – dobta be a mélyvízbe, majd Johnny Giles – a Manchester és a Leeds egykori ír világklasszisa - már rendszeresen játszatta. 1977 őszén Ronnie Allen, a West Bromwich „örökös tagja” dirigálta a csapatot, egyre nagyobb szerepet adva Bryannak.
Aztán 1978-ban Ron Atkinson vette át a fekete-fehérek pallérozását. Big Ron nem az a típus volt, aki meghatódik egy madárcsont fiatal tehetségtől – Bryan azonban lenyűgözte. Ez volt az az időszak (1976-79), amelyben három birminghami csapat, az Aston Villa, a Birmingham City és a West Bromwich Albion is az élvonalban játszott. S közülük – összesítésben – a WBA volt a legeredményesebb.
A csapat 1976 tavaszán jutott vissza az elitbe, 1977-ben hetedikként, 1978-ban hatodikként, 1979-ben harmadikként, 1980-ban tizedikként, 1981-ben negyedikként zárt. Utóbbi esztendőben egyébként megint mindhárom birminghami csapat az élvonalban szerepelt, ráadásul a Villa bajnok is lett. Az 1968-as FA-kupa győzelem óta legszebb napjait élő WBA sikereinek értékét csak növeli, hogy meglehetősen átlagos képességű kerettel rendelkezett. Bryan Robsonon kívül szinte csak Cyrille Regis, Laurice Cunningham és Peter Barnes számított a kor legjobb brit játékosai közé, ráadásul Barnes egymillió fontért a Real Madridba szerződő Cunningham helyére érkezett a Manchester Cityből.
Robson kimagaslott ebből a mezőnyből. Következésképpen nem csoda, hogy 1980. február 6-án már az angol válogatottban is bemutatkozott, s hogy egyre több pazar ajánlat között válogathatott. Sokáig gondolkodott, melyiket fogadja el. Egészen addig, amíg a Manchester United nem hívta. Ron Atkinson még alig melegedett meg az Old Traffordon, amikor rávette a klub vezérkarát, hogy hadd hozza a csapathoz a WBA két legjobb játékosát. Ismerte őket jól, nem kellett próbajátékra meni.
Bryan Robson 1981 októberében másfél millió fontért átköltözött Manchesterbe. Nem egyedül, Remi Moses társaságában. Atkinson egy zseniális középpályással és egy kemény védővel akarta megacélozni a csapatát. Másfél millió font akkoriban brit csúcs volt, hatalmas summa… Robbótól sokat várt Big Ron, és a szurkolók sem érték be kevesebbel. Nem csalódtak.
A bajnoki címet ugyan csak pályafutása végén nyerte meg, de a kupasorozatoknak rendre ő lett a hőse. Amikor 1990-ben a Ferguson-éra első sikereként a Man United megnyerte az FA-kupát, amelyben Robson történelmet írt. Ő lett az első futballista, aki háromszor is átvehette csapatkapitányként a serleget, aki háromszor is felvezethette csapatát a királyi páholyba. Aztán a Manchesteres pályafutása végén nyert még egy aranyérmet, de akkor a döntőben már nem játszott. Robson 100%-os maradt: ahányszor bejutott az FA-kupa döntőjébe, meg is nyerte azt. Igaz, közel sem simán…
1983-ban a Bringhton elleni első mérkőzés 2-2-re végződött, majd a megismételt mérkőzésen tartolt a United. A vörös ördögök 4-0-ra nyertek – elsősorban Robson Pazar játékának köszönhetően. Tagadhatatlan, hogy Atkinson csapatában – Bailey – Duxbury, Moran, McQueen, Albiston – Robson, Wilkins, Mührer – Stapleton, Whiteside, Davies – nem akadt gyenge pont. Robbo azonban túlragyogta a többieket. Ő lőtte az első és a harmadik gólt, s a negyedik előtt kiharcolt egy büntetőt, melyet Arnold Mührer értékesített. Ez volt Robson első nagy sikere, nemhiába, ha a mérkőzés után eufórikus hangulatban ünnepelt. Szinte nem is volt magánál – csak így fordulhatott elő, hogy a protokollt súlyosan megsértve sapkában masírozott fel a páholyba… Ezután vagy százszor bocsánatot kért.
Két évvel később ismét nagy napja volt: a bajnok és KEK-győztes Everton ellen vezérelte kupagyőzelemre csapatát. A Man United a kor egyik legjobb, ha nem a legjobb csapata ellen 42 percen keresztül emberhátrányban játszva nyert. Érdekes, hogy mindössze két esztendő telt el a két kupagyőzelem között, Atkinson felerészben kicserélte csapatát. Mindössze Bailey, Albiston, Whiteside, Moran, Robson és Stapleton maradt az 1983-as győztesek közül. Aztán 1993-ra még inkább megváltozott a csapat összetétele. Egyedül Robbo volt részese mindhárom kupagyőzelemnek, de rajta kívül nem maradt senki Atkinson 1985-ös kupagyőztes legénységéből. A Crystal Palace elleni 3-3-as mérkőzésen Robson is gólt szerzett, az 1-0-ra megnyert megismételt mérkőzésen már nem. Mindez nem változtatott a tényén, hogy ő lett az első triplázó kapitány.
Bryan Robson 1994 májusában 345 bajnoki mérkőzéssel, 74 góllal a háta mögött köszönt el a Manchester Unitedtől, kétszeres bajnokként, négyszeres FA-kupa győztesként, KEK és európai szuperkupa-győztesként. A futballisták 90%-a alighanem boldogan kiegyezne e mérleggel, azonban Robsonnak akadt egy kis hiányérzete. Úgy érezte, még többre vihette volna, ha nincs annyi súlyos sérülése, amennyi alapján rokkantnak is nyilváníthatták volna. Még 1976-ban a West Bromwich Albion játékosaként a Tottenham elleni mérőzésen szárkapocscsonttörést szenvedett. Tizenegy hét alatt épült fel, majd fél évre rá megint eltört a lába. Egy hónapig viselt gipszet, majd 1978 januárjában a másik lábán is eltört a szárkapocscsontja! Tizenhat hónap alatt háromszor tört el a lába…
Később egy edzésen eltörték a gyűrűs ujját, de ezt szinte már fel sem vette. Aztán átesett egy térszalagszakadáson, meg egy lábközépcsont törésen. Elment a válogatottal Brazíliába és szilánkossá tört orral tért vissza. 1985-ben „műfajt” váltott: addig elsősorban lábsérüléseivel küszködött, azután kifordult a válla, kapott egy nehezen gyógyuló idegbénulást. De korai lenne még fellélegezni: hamarosan begyulladt az Achilles-ina.
1986-ban különösen nehéz éve volt. A West Ham elleni kupameccsen másodszor is kifordult a válla, majd részleges combizom szakadás miatt tarthatott pihenőt. A világbajnokságon Marokkó elleni meccsen megint ráesett a vállára, a harmadik ficam a tornától való búcsút jelentette számára. 1988 januárjában súlyos izomhúzódás miatt dőlt ki a sorból, aztán másfél évvel később bordasérülést szedett össze. Világos, az addig ép és egészséges volt. Hiába mondta a világbajnokság előtt, hogy ha még egyszer megsérül, 33 évesen abbahagyja a futballt, nem tudta betartani az ígéretét. Merthogy az olaszországi mondialéról is idő előtt kellett hazatérnie sérülése miatt. Nem egészen két mérkőzésnyit tartott neki az utolsó világbajnoksága…
Talán éppen az ő sérülései játszottak közre abban, hogy Anglia a nyolcvanas évek selejtezőiben rendre eredményes volt – a tornákon azonban az 1990-es negyedik helyet leszámítva nem tudott reményei szerint szerepelni. Sem az 1982-ben, amikor pedig Robbo számára fantasztikusan kezdődött a torna, hiszen minden idők leggyorsabb vb-gólját fejelte Bilbaóban, a franciák elleni meccs 27. másodpercében. Sem 1986-ban amikor, Maradona zsenialitása állította meg az angolokat – de kit tudja mi lett volna, ha Robson játszhat? Csalódást hozott neki 1988 is, amikor rajta kívül az egész válogatott csődöt mondott NSZK-ban az Európa-bajnokságon…
Ki tudja… bizonyíthatatlan feltételezések. Az tény azonban, Robson még úgy is eljutott a kilencven válogatottságig, hogy „örökké sérült” címke ragadt rá. Marco van Bastenen és Ruud Gulliton nem akadt olyan világsztár a nyolcvanas-kilencvenes években, aki olyan sokat szenvedett volna a sérülésekkel, mint Robson. Mégis a manchesteriek csodálatos kapitánya (Captain Marvel) szinte nem akarta abbahagyni a futballt. Amikor már kikopott a Manchester Unitedből, 37 évesen elfogadta a Middlesbrough ajánlatát. S két szezon alatt még ott is játszott 25 mérkőzést. Pedig akkor már főhivatása szerint menedzser volt, sőt segédkezett Terry Venablesnek is a válogatottban, például az 1996-os Európa-bajnokságon. A Boroval meg liftezett.
1996-97-ben előbb vagyonokért megerősítette a keretet – a brazil Emerson és Juninho, valamint Ravanelli megszerzése és alkalmazása volt a leghúzósabb tétel -, amely aztán kiesett az első osztályból. Éppen az a három pont kellett volna a bent maradáshoz, amit Robson rossz döntése miatt elvettek. Nem állt ki a meccsre, mert túl sok sérült és eltiltott volt. Más kérdés, hogy a bizonyítványban nem csak elégtelen szerepel, ugyanis a piros-feketék bejutottak az FA- és Ligakupa döntőjébe, bár mindkettőt elvesztették.
Egy évvel később Robson visszavezette az elitbe a csapatot, miközben újra bemasírozott alakulatával a Ligakupa döntőjébe. Megint vesztett… Pedig nem volt másodosztályú csapata, legfeljebb csak papíron. Merthogy Gascoigne, Merson, Townsend vagy a kolumbiai Hamilton Richard szó szerint élvonalbeli futballisták…
Utolsó és egyben jelenlegi szerepvállalása az élvonalban a West Bromwich Albionnál történik. Év közben vette át a biztos kiesőnek titulált csapat irányítását, és vezetésével, csodával határos módon sikerült bent maradnia. Szó szerint csoda volt, hiszen a bajnokság utolsó fordulója előtt utolsó helyen állt a csapat, és csak abban az esetben maradhattak volna bent, ha ők nyernek, de sem a Norwich, sem a Crystal Palace nem nyer. Nyertek 2-0-ra hazai pályán, míg a Norwich csúnya zakóba rohant bele a Fulham vendégeként, a Crystal Palace, pedig az utolsó 10 percben kapott góllal nem tudott végül nyerni a Charlton ellen. Hatalmas volt az öröm a birminghami kiscsapatnál a mérkőzés után a szurkolók úgy tódultak a gyepre, mintha bajnoki címet nyertek volna az aranylábúak. Robson bent tartotta őket, és jövőre sem lebeg más cél előtte…
|