„Ha csúnyának születek, a futballvilág már nem emlékezne Pelére!” – e, szerénynek éppen nem titulálható mondás George Besttől, a Mancester United hajdani világsztárjától származik. Ha van is némi túlkapás Bestie szavaiban, a fénykorában valóban ő volt a „best”. A legjobb. Geoffrey Green, a sztárról szóló Bocsánat, hogy élek című írás szerzője így emlékezett minden idők egyik legtehetségesebb futballistájára: A hatvanas évek vége felé négy Best is játszott az angol ligában. Egy ír, egy angol, egy skót és egy bermudai. De közülük csak egy volt „the best”. A legjobb. Georgie... Bob Bishop, a MU első számú belfasti tehetségkutatója 1961-benkincsre lelt. A Cregach Boys egyik mérkőzésén egy tizenöt éves fiú, vékony legény lenyűgözte. Bishop azon nyomban felhívta telefonon Matt Busbyt, a klub akkori menedzserét: „Matt, azt hiszem, zsenire leltem!” – mondta. Busby azonnal lendületbe jött, tudta Bishop szeme tévedhetetlen. „Hogy hívják a srácot?” – kérdezte. A válasz így szólt: „Jegyezd meg, George Best!” Busby nemcsak megjegyezte, hanem azonnal utazott is. Ő emelte ki a posványból Bestyt 1961 egy sokáig emlékezetes napján. Az ifjú Belfast egyik proli negyedében, a Cregach lakótelepen zsonglőrködött, amikor meglátta őt a nagy tekintélyű főnök. Ha nehezen is, de megfőzte a szülőket, hogy engedjék el a fiúkat Manchesterbe. A kölyök azonban néhány nap múlva már újra Belfastban focizott az utcán. Egyszerűen hazaszökött. Az apja nem bánta igazán. Dick Best – a Harald & Wolff hajógyár vasesztergályosa – egyáltalán nem volt elájulva attól, hogy valami mihaszna rugdolódással keresse meg a kenyerét. A feleségének viszont majdnem mindegy volt, mit csinál Best. Számára csak az számított, hogy minden nap lecsúsztassa a torkán az őt a delírium tremens állapotba varázsoló alkoholadagot. Nem volt válogatós nagysága, annyi szent… Bestie-t Busby egy idős manchesteri asszonyhoz kvártélyozta be, miután visszakönyörögte Belfastból. Azonnal inas szerződést kötött vele, edzőinek meg meghagyta, óvatosan bánjanak az ír gyerek lelkével. – Ne próbáljátok őt megváltoztatni! Hagyjátok, hadd forrja ki magát! Ne féljetek, meg lesz az eredménye! – tanácsolta Busby. Georgie előbb-utóbb beleszokott a manchesteri életbe. Több pénze volt, mint valaha, s nagyon tetszett neki az önállóság is. Már nem akart hazaszökni Belfastba. Gyerekként felnőtté vált. Alig néhány hónappal múlt el 17 éves, amikor – 1963 szeptemberében, a West Bromwich ellen – bemutatkozott az angol élvonalban. Decemberben játszhatott az első csapatban újra, de akkor már alig maradt ki. Mire véget ért az 1963/64es szezon, Bestie újabb bemutatkozáson esett át: debütált az északír válogatottban. Tulajdonképpen a legjobbkor szállt be a Manchester Unitedbe: a müncheni katasztrófa után már magához tért egyesület 1964-ben második lett a bajnokságban, majd 1965-ben és 1967-ben megnyerte azt. A csodálatos trió, Denis Law, Bobby Charlton és Georgie Best – természetesen Matt Busby nem hanyagolható vezérletével – rendkívüli magasságokba emelte a gárdát. Sokan sokféleképpen próbáltak már rangsort felállítani közöttük. Hasonlították őket habitusuk, magatartásuk, játéktudásuk alapján. Az angol Bobby Charlton ma a legmegbecsültebb, de a másik kettő futballista túlragyogta őt. Law és Best egyaránt hajlamos volt a könnyedségre, habzsolták az életet, Denis azonban mindig tudta, hol a határ. Bestie-t imádta mint futballistát, ő sem volt abszintes, de a féket – ha kellett – nem mulasztotta el behúzni. Érdekes azonban, hogy – bár mára az emlékezés megszépíti a régi történteket – amennyire jól kijött Best és Bobby a futballpályán, úgy utálták egymást a civil életben. A feszültség első számú gerjesztő pontja éppen George volt, aki nehezen viselte, hogy „már huszonkét éves” létéra nem az övé a vezérszerep. A londoni BEK-döntő után például ultimátummal állított be a menedzserhez: „Charlton, Crerand és Law már túl vannak a zeniten. Ők már lefelé húzzák a csapat szekerét. Dobja ki őket, s legyek én a csapatkapitány. A többit meg bízza rám!” – mondta a 22 évesek magabiztosságával. Busby nemet mondott, arra hivatkozva, hogy Georgie-ból egyelőre hiányzik a felelősségérzet csírája is. Mindazonáltal imádta Bestet. Felfedezettjének minden kilengését apaként élte meg. Szinte belebetegedett, de semmit sem tudott tenni. Évekkel később a korszak másik edzőfejedelme, a liverpooli Bob Pailey így emlékezett vissza Busbyra: „Ha visszagondolok Mattre, s azt kérdezem, miben hibázott, ha egyáltalán hibázott élete során, persze hogy George Best neve ugrik be. De azt megkérdezem: egyáltalán valaki kordában tarthatta volna őt? Én azt mondom, hogy a futball nagy vesztesége, hogy nem futott be olyan karriert, amelyre képes lett volna, hiszen 26 éves korában gyakorlatilag befejezte a csúcsszintű futballt. De ez nem Busby hibája volt. Én azt mondom, ha Matt nem tudta megregulázni őt, senki sem lett volna képes rá!” Busby látta felfedezettje gyengéit, s tisztában volt értékeivel is. Best nélkül például 1968-ban biztosan nem lett volna BEK-győztes a Manchester United. A Benfica elleni döntőben úgy futballozott, mint még azelőtt és azóta is csak kevesen. Bobby Charlton is remekelt – két gólpasszt is szerzett -, de Best egyenesen kolosszálisan játszott. Igaz féltek tőle a portugál védők, mint az ördög a tömjénfüsttől. Két esztendővel korábban a Manchester United Lisszabonban 5-1-re verte a Benficát. Pedig micsoda előjelek vezették fel a meccset. A United öltözőjében kitört a botrány, mert Paddy Crerand véletlenül a tükörbe lőtte a labdát, ami ripityára tört. A játékosok rátámadtak az amúgy is rendkívül ideges vétkezőre, mondván, most hét esztendőre elvitte a szerencséjüket. Georgie a pályán bizonyította be, hogy babonaság bolondság… Két gólt vágott, szegény Costa Pereira szinte páni félelembe esett, ha csak a United heteséhez került a labda. A portugál szurkolók – nem kevesen, hetvenötezren – végigfütyülték a találkozó utolsó tíz percét. Pedig ünnepelni mentek a meccsre, Eusébio ugyanis e találkozó előtt vette át az aranylabdát. Bestie életének talán ez volt a legnagyobb meccse. Rúgott két gólt a hatvanas évek első felének legeredményesebb európai csapatának hálójába, de nem ez volt a lényeg. Minden labdaérintése bódulatba döntötte a portugálokat. A hetvenötezer luzitán néző ahányszor csak az akkor éppen gombafejű sztár nyúlt, ordítani kezdte: El Beatle el Beatle! A mérkőzés vége maga volt a rémálom. Sir Matt Busby később azt mesélte, a vér megfagyott az ereiben, amikor látta, hogy a lefújás után egy portugál szurkoló késsel a kezében Georgie felé. A rajongó szerencsére nem Best életére tört: mindössze egy hajtincset akart emlékbe! Best még jóformán nagykorú sem volt, amikor az ítészek már azon vitatkoztak, állja-e az összehasonlítást a háború utáni időszak legkiválóbb két brit jobbszélsőjével, Stanley Matthewsszal és Tom Finneyvel. Megszólalt olyan szaktekintély, mint Danny Blanchflower, a Tottenham legendás csapatkapitánya is: „A gyémánt az gyémánt, a rubin az rubin, a gyöngy meg gyöngy. Mégis mindhárom értékes. Bár ezzel már félig válaszoltam, nem akarok kibújni a felelet alól. George Bestre voksolok. Stanley remek cselező volt, aki megadóztatja a legjobb védőket is. De a játéka meglepően sablonos. Finney komplettebb futballista, aki a csatárposzton mindenhol bevethető, s gólképesebb, is mint Stan. De Georgie túltesz mindkettejükön. Amikor labdához ér, nincs ember, akinek ne lágyulna meg a szíve, ahogy balettozik a védők között, a maga utolérhetetlen zsenialitásával. S mindemellett hidegséggel telítettek az erei, s a melegség lakozik a szívében. Eleinte nehezen hittem Matt Busby véleményének, aki azt mondta, Best a legtechnikásabb futballista azok közül, akiket látott. Most már tudom, nem tévedett…” Busby valóban többször kijelentette, az ő megítélése szerint George Best minden idők legjobb labdarúgója. Pedig – aligha kétséges – temérdek sztárt látott Georgie-n kívül is játszani. Miben állt Best zsenialitása? Ő az egyensúlyérzékét jelölte meg legfontosabb értékeként, pedig elsőrangúan passzolt, cselezett és fejelt is. „Szeretem a testcseleket. Amikor más már régen felborult, mint a kuglibábú, én akkor még mindig uralom a labdát” – mondta. Valóban bravúrosan cselezett, s vitte be a labdát a sokszor négy-öt védő között a kapuba. Olyan helyzetekből tekerte, ívelte, navigálta be a labdát a hálóba, amelyből más talán visszafelé kezdett volna el cselezni. Bestie meg blazírt képpel mestermunkát alkotott. Lövő erőben bárkivel felvette a versenyt, ám legtöbbször „szólóban” a kapuig cselezte magát. A cselezés amúgy is a gyengéje volt. Nem nagyon érdekelte, hogy középen Law, vagy Charlton toporzékol ő – ha lehetett – még egyszer kicselezte a teljes védelmet. Ha megindult a labdával, már visítoztak a lányok, a tribünön meg felhangzott a neki kreált rigmus: „East and West, George is Best.” Eredendően, ösztönös zseni volt a pályán, amelyből nem biztos, hogy született még Európában. 1968-ban elnyerte a France Football aranylabdáját, s Angliában és az Év játékosának jelölték az újságírók. Ám mindez kevésbé érdekelte, mint hogy ugyanazt az inget ne vegye fel kétszer…A hatvanas-hetvenes évek fordulójára vagyonos emberré vált. Csak nevetett azokon a véleményeke, melyek szerint külseje sokkal inkább egy popsztárra, mintsem egy profi futballistára emlékeztető. Habzsolta az életet. Kész csoda, hogy 1971-ben még ilyen jól játszott. A France Football még mindig Európa harmadik legjobbjának választotta. Pedig Bestie már többet törődött a csajokkal és a piával, mint a focival. 1971 áprilisában Pazar házavatón „szentelte fel” a Chesire megyei Bramhallban 38000 fontot érő villáját. Ki kellett vezényelni a rendőrséget, mert a temérdek hosszú szőke hajú lány látni akarta a sztárt. Georgie-t nem ambicionálta, hogy láthassa őket. A házfalakon belülről is jutott kínálat bőven – a legjobból. Bestie mindent bedobatott a tervezőkkel. Aki a zöld gombot nyomta meg, annak a kandallóba helyezett tévé elégítette ki a kíváncsiságát. A fehér gomb a rockzenét szolgáltatta. A tizennégy szobás villa minden egyes „kuckójában” – némelyikben aludhatott volna akár az egész csapat – más muzsikát szereltetett be. A garázsban mellesleg Ferrari, Jaguár, egy Lamborghini, egy Bentley és egy Maserati sorakozott. George – bár nyílván életében nem hallott Kálmán Imréről - még tovább is fejlesztette a tézist: „új műsorhoz új nő kell.” Ritkán tartott ki két hétig bármelyik szőkeség mellett. Választékban nem volt hiány. Az izomhegyekért reszketőknek nem Best volt az esete, de a tiszta ég kékjében úszó szemek, a hollófekete haj, enyhén kreol bőr - nem szólva a hírnévről és a temérdek pénzről – mindig megtette a hatását. A hajdani belfasti proligyerek a milliomos Pazar és irigyelt életet élte. Akkoriban George Best az angol labdarúgás legjobban kereső sztárja volt. Éves jövedelme elérte a fantasztikusnak mondható évi 35000 fontot. Ennek csak körülbelül csak a negyedét pengette ki a Manchester United, a többi reklámbevételekből s különböző üzletekből származott. (Csak viszonyításképpen: amikor George eladta két jól menő „butikját”, a kettőért huszonkétezer fontot kasszírozott… Best értékét akkoriban a MU 350.000 fontra taksálta) Huszonöt évesen hat embert alkalmazott azért, hogy vigyék az üzletét. Kétezer levelet kapott hetente, nem kis büszkeségére még Szovjetunióból és Ausztráliából is… S mindennap meg tudott újulni – élcelődhetnénk arra gondolva, hogy szebbnél szebb barátnői szinte mind-mind másként emlékezett a Georgie fiúval töltött felejthetetlen órák alanyára. Jackie Glass, a topmodell szerint George nagyon összetett személyiség. Eve Haroldsted, a hajdani dán szépségkirálynő, aki később beperelte hősünket megszegett házassági ígérete miatt, „természetesnek” titulálta George-ot. Pamela Ewart fotómodell a kedvességéért lelkesedett. Jeannie Love, aki az Egyesült Királyság és Anglia szépségkirálynőjének is megválasztott, az aranyosan hízelgő Bestre emlékszik a legszívesebben. Susan George színésznő és kolléganője, bizonyos Imogen Hassall mérgesen konstatálta, hogy Best mindkettejüket gyakorta felhívta éjszakánként, hogy nem tud aludni, mert a telefonvonal másik végén ébredező hölgy iránt epekedik: „Szerintem mindenkinek ezt mondta – így Miss George, aki hozzátette: „De rá nem lehetett haragudni.” Dehogyisnem… Az akkori menedzsernek, Frank O’Farrellnek például, bár a lelke mélyén szerette a zseniális képességű Bestet, sikerült. A milliomossá avanzsált Bestie hétfőtől szerdáig úgy-ahogy - persze csak módjával – elbillegett az edzéseke, aztán csütörtökön eltűnt. Viszont legalább keresni nem kellett, a Brown Bull nevű kocsmában bárki ráakadhatott. Ott nyakalta az elázásig kedvencét, a citromos vodkát… Hogy aztán ne legyen hűtlen a jó öreg whiskyhez sem… Sir Matt Busby – aki valóban apaként viselkedett immár több mint tíz éve védencével * többször megpróbált a szívére, lelkére, eszére hatni. Mákszemnyi siker nélkül. Pedig őt és a Királyt, azaz Denis Law-t tényleg szerette. Csak a „beindulást” még jobban. 1972 decemberében a Manchester United a Norwich ellen játszott az Old Traffordon. Az ifjakkal teli csapat szinte teljes létszámában ott ücsörgött már az öltözőben, az utolsó intelmekre várva. Georgie akkor „fékezett” az öltözőben, menet közben cibálva le magáról a göncöket. A menedzser diszkrét mondatai állították meg a már az inget gomboló kezét. Georgie, susogta O’Farrell a fülébe, lassíts a tempón, ma nem játszol. Best segélyt kérőn nézett mentorára, Matt Busbyra. Az öreg könnyeivel küszködve préselte ki magából: „Fiú, ma tényleg nem játszol.” Ahogy az öt szót kimondta, végigfutott előtte addigi életük. Szinte minden szó egy gondolat volt. Hogy talált rá George-ra, hogy hozta őt vissza Belfastból, hogy segítette a fiú őt élete álmához, a BEK megnyeréséhez, hogy próbálta lebeszélni Georgie-t az ivásról, s hogy álltak együtt egy kényszerelvonó mocskos ágyánál, amikor a fiú anyja jobblétre szenderült. Matt Busby mindig is sejtette, hogy az istenáldotta tehetséget tékozló srác nem fog az ötvenes éveiben is focizni, mint a brit legendák közül Stanley Mattews vagy Billy Meredith. De nem gondolta volna, hogy „fogadott fia” – lelkében legalábbis így érzett George iránt – nem egészen egy évvel azután, hogy Európa harmadik legjobb játékosa lett – végleg búcsút int a csúcsszintű labdarúgásnak. Best majdnem egy esztendővel később 1973 októberében még egyszer visszatért a Unitedbe. Pontosan tizenkét mérkőzésre. Újév napján január elsején játszotta Lutonban 466. és egyben utolsó tétmeccsét a MU vörös mezében. Három nappal később megint „elfelejtett” edzésre menni, s ezzel bezárultak maga előtt az Old Trafford kapui. Újabb másfél éves pauza után a Stockport Countryban tűnt fel, a csapat átlag nézőszáma kétezerről kilencezerre nőtt. Három alkalommal. Ennyit bírt ugyanis George, majd az ír Cork Cityben próbálkozott, aztán áttette a székhelyét az Egyesült Államokba, ahol három meglehetősen jó egyesületben (Los Angeles Aztecs, San José Earthquakes, Fort Lauderdale Strikers) megfordult. Tulajdonképpen ingázott Amerika és az Egyesült Királyság között, amikor éppen nem játszott, beszállt sorrendben a Fulhambe (itt bírta legtovább), a skót Hibernianbe, majd a Bournemouthba. Aztán otthagyta az Újvilágot a „régiért”, s bagóért játszott néhány meccset pár „nevesincs” kiscsapatban. Akkor már végleg elveszett a futball szánára. 1984-ben úgy tűnt a civil élet számára is. Amikor felszámolta amerikai érdekeltségeit, hazatért Angliába. Senki nem örült talán úgy érkeztének mint az adóhivatal. A mindig éber hivatalnokok pontosan kiszámolták, George Best potom 160 ezer fonttal maradt sáros… Nehezen tudta elképzelni, hogy lesz még valaha ennyi pénze. Segítettek a barátok: Belfastban focigálát rendeztek a tiszteletére. A tartozás fele máris kifizettetett. Denis Law, a Király benyomta őt televíziós kommentárnak, Bestie véleményére mindig vevő volt a nép. Pedig közben a hajdani sztár, akiben szűk húsz évvel korábban modern James Deant, az ifjúság bálványát, a feltört népi hőst látták, megismerkedett a sittel. 1985 első napjait a Pentonville börtönben töltötte. Többrendbeli ittas vezetésért, garázdaságért, adócsalásért, a hatóság elleni erőszakért sóztak rá négy hónapot. A „bűnlajstromból” a laikus is kitalálhatja: a fenti tételek ennél jóval többet „érnek”. Best barátai azonban megtalálták azt a nagy tekintélyű protektort, aki emlékezett a még Georgie boy mágiáira. A börtön kemény lecke volt számára is, mert utána összekapta magát. Azt durva túlkapás lenne állítani, hogy szerzetesi életet él, de redukálta mind cigi- mind piaadagját. Gyakori vendég lett a talkshowkban, mígnem az egyik nyilvános adásban – tökrészegen – el nem magyarázta Peter Sellernek, a híres színésznek, hol is kellene lennie most, mi is a véleménye róla tulajdonképpen. A tévécsatornák ellenben eme otrombaság ellenére kitartottak mellette, Best gyakran kommentál mérkőzéseket. Az emberek még mindig imádják, s ha megjelenik a futballmérkőzéseken, egyetlen mai sztárfogadtatásának decibeljei sem vetélkedhetnek a Georgie megjelenését ünneplő tömeg hangorkánjával. Ezerszer megfogadta, hogy helyes útra tér, s ezeregyedszer is belelépett a gödörbe. Bár nem sokra megy vele, akár szánhatjuk is egy kicsit. Esendő lelkének súlyos megpróbáltatásokat kellett elviselnie. Kisfia az elvált feleségével él Amerikában, szülei rég meghaltak, s 1994 januárjában elveszítette azt, akit a vér szerinti rokonain kívül legjobban szeretett: Matt Busbyt. Mostanában nagyon ritkán nevet. Holott hajdanán a saját viccein is remekül szórakozott. Fűt-fát megkérdezett arról, tudja-e miért fürdött olyan ritkán a tengerben, Amerikában. Aki még nem ismerné a sztorit, biztos rávágta volna, hogy mert messze volt tőle. Egy frászt, röhögött Besty, mert már tudja, megvan a poén: „Kétszáz méter sem volt – mondta -, de soha nem értem el a partig. Valamelyik hülye kitalálta, hogy az út árkon, bokron keresztül vezessen a vízhez…”