Munkatársaink (Nemzeti Sport) néhány napot Angliában töltenek, és megpróbálják feltérképezni a szépszámú magyar légiót, illetve a bajnoki mérkőzéseken gyűjtenek tapasztalatokat. Ott voltak a Manchester United–Watford (4–0) mérkőzésen is.
A kopasz nagyot nyel, majd ránk néz, és eltorzult arccal elüvölti magát: „fucking Watford!” Próbálunk kedvesen mosolyogni, nehogy azt higgye, mi watfordiak vagyunk, hiszen ketten lennénk ezer ellen: legalább enynyien zsúfolódtak össze a stadiontól kőhajításnyira álló Trafford pubba. Valahogy mégsem félelmetesek. Szorgalmasan vedelnek, időnként rigmusokat ordítoznak, máskor óbégatnak valami nótafélét, amúgy tökéletesen ártalmatlanok. Persze az óvatosság sohasem árt, a bejárat mellett nem véletlenül figyelmeztet a tábla: no away fans, azaz vendégszurkolóknak nem ajánlatos a belépés.
Ahol nincs lehetetlen: mindenütt ajándék
A kopasz például meg sem lepődik, hogy nem ijedünk meg tőle, hanem megkérjük, üvöltsön még egyet a fotó kedvéért, de ettől annyira zavarba jön, hogy a mögötte álló asztalról levesz két pint sört, és a kezünkbe nyomja. Barátság első látásra.
Szerda este a listavezető Manchester United fogadta a sereghajtó Watfordot, ez otthon manapság egy MTK–Vác meccsnek felelne meg. Hihetnénk, az érdeklődés egy ilyen simának ígérkező mérkőzésre legfeljebb átlagos lehet, ami – mint később megtudjuk – igaz is: itt az az átlag, hogy dugig megtelik a híres Old Trafford, másik nevén az Álmok Színháza. Elképesztően hatalmas tömeg hömpölyög a Sir Matt Busby Wayen, a legendás menedzserről elnevezett úton – a szobra ott magasodik a stadion mellvédjén – egymást érik a kolbászt, hamburgert és italt kínáló bódék, az egyikben az eladó hölgy George Best híres 7-es mezében teszi a dolgát, de az sem marad hoppon, aki viszonylag olcsón akar sálhoz vagy mezhez jutni, illetve jelvényt szeretne vásárolni.
Az olcsóság viszonylagos, ahogyan a minőség is. Aki hamisítatlan szerelésre vágyik, az beverekszi magát a klub hivatalos ajándékboltjába, ahol a legendák arcképével díszített radíroktól a mezeken, melegítőkön át a csapat történetét taglaló könyvekig mindent megkaphat, igaz, magyar léptékkel mérve igen borsos áron. A tömeg itt is óriási, de tizenhat pénztár működik egyszerre. A bejárat előtt tömegek várnak bebocsátásra, tízpercenként tizenöt embert érhet ez a szerencse. Óriási üzlet ez, a klub fontmilliókat zsebel be a relikviák eladásából. A legközelebbi sarkon áll egy bódé, húsz éve még az volt az ajándékbolt, akkora mint az Üvegtigris, a jelenlegi egy nagyobb szupermarket méreteivel vetekszik.
Akármerre indulunk tovább, mindenütt belebotlunk a hagyományok tiszteletébe. Sir Matt Busby szobráról már szóltunk, de ennél is érdekesebb a keleti lelátó falán található óra, amelynek a mutatói 1958. február 6-án 7 óra 35 perckor álltak meg: ekkor érte a United gépét az a katasztrófa a müncheni repülőtéren, amelyben tizenegy játékos, illetve vezető lelte a halálát.
A csinos rendőrnőket a drukkerek is szeretik
Amikor a Sir Matt Busby Way a stadiont körülölelő útba torkollik, öt hatalmas kuka keresztezi az ide érkezők útját, mindegyik mögött áll egy rendőr, és figyelik, mindenki beledobja-e a kezében lévő szemetet, ezen a ponton túlra már üveget vagy sörösdobozt sem lehet vinni. A rendőrök, még a lovon ülők között is egyébként feltűnően sok a nő, mellékesen a többségük kimondottan csinos, és ez is jelzi, nem az elrettentés a szerepük, senki sem vár még kisebb balhéra sem. A belépőnk nem a szurkolók közé szól. David, egyik régi shaffieldi ismerősünk sógora üzleti kapcsolatban áll a Manchester Uniteddel, és ő adta át nekünk erre a mérkőzésre a két személyre szóló bérletét. A földszinten egy üvegajtón keresztül lépünk be a szentélybe, egy egyenruhás úr a kezünkbe nyomja a meccs színes programfüzetét, és mutatja az utat, merre találjuk az éttermet. A legfelső emeleten van, előre kell lefoglalni az asztalokat, az egyik sor mellől egy üvegfalon keresztül pompás látványt nyújt a lelátó és a pálya. Kizárólag az árszínvonal megismeréséért rendelünk egy-egy pint sört – annyi, mintha bármelyik más pubban kértük volna. Egyszer csak műsor kezdődik: egy férfi bemutatja a nap vendégét, aki nem más, mint Norman Whiteside, a Manchester korábbi sztárja, aki az északír válogatottban 17 évesen minden idők legfiatalabb világbajnoki résztvevője volt 1982-ben, Spanyolországban. Most arról beszél, hogy az MU-nak simán nyernie kell, mert bár a Watford remek együttes, nincs esélye az Old Traffordon.
Alighanem így gondolta Sir Alex Ferguson is, mert igencsak tartalékos csapatot küldött pályára. Igaz, ez a tartalékos szó most csupán annyit jelent, hogy kimaradt például Paul Scholes, Patrice Evra, Edwin van der Sar és Ryan Giggs, de ott volt helyettük a pályán többek között Gabriel Heinze, aki ugyancsak a világklasszis kategóriába tartozik.
Megtudjuk, minden egyes mérkőzés kétmillió fontos bevételt jelent a klubnak, ami mintegy nyolcszázmillió forint – ez akár két-három magyar klub éves költségvetését is fedezné.
Cristiano Ronaldo fintorai közelről nézve
Sajnos Priskin Tamás a cserék között sem szerepelt, így nem volt miért izgulnunk, szimplán élvezhettük a játékot: a Manchester nagyon rákapcsol, és Cristiano Ronaldo, valamint Wayne Rooney vezérletével két csodálatos gólt szerez, a Watford helyzetét egy öngól is súlyosbítja, így a szünet előtti tizenegyessel együtt a házigazda négy góllal nyer, a játékosok pedig szemlátomást élvezik a hálás közönség ünneplését. Különösen Cristiano Ronaldo érdemel említést: ennyire közelről figyelve a mozgását és a mimikáját, látszik, mekkora pozőr. A gesztusai mind a közönségnek szólnak, szemlátomást tisztában van kivételes képességeivel, ám el kell ismerni, ha nála van a labda, azokat csillogtatja is.
Amikor vége a meccsnek, tíz perc múlva már ismét a tömeggel sodortatjuk magunkat. A pubok még nyitva tartanak, de csak kevesen térnek be egy búcsúitalra, elmúlt este tíz, nyilván aludni is kell a másnapi munka előtt. Így telt el egy este az Old Traffordon. Be kell vallanunk: egyetlen percig sem éreztük magunkat otthon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
